A Démonhalál Krónikája

És eljöve az idő, midőn fordulnak a kockák
s a kockavető kezek az ördögnek mérgébe mártott ajándékát fordítják önmaga ellen.
Tiszta tükröt tartván a démon vak szemébe
midőn az lerombolt világának utolsó köveit rejtené piszkos, és terméketlen földbe.
A báránybőrbe bújt farkas, bár ugatását hátrahagyni kételen a vad,
beteg nyálától fröcsögő szava messzire hallik még a tájon, s göcsörtös ujjal mutogatván
rejtőzik vádló szavak mögé.
S hol még megrészegült, vak csatlósinak vonyítása dereng, a rothadó üresség kénköves bűzbe forgatá az igazság zengő dalát.
De túl tisztán szól már az igaz múlt szelleme, melyet legyintő kacagás, és tiszta munka követ, feledvén az árnyak fültéő szavát, s begyógyítván a hátakból vérző szúrások hegit.

-------------------------------------------------------------------
Más:


Bő fél év munka.
Fél év munka pottyant bele egyszerre a darálóba.

Igen. És a kitörő vihar szinte, de csak szinte felkapott, és magával vitt mindent.
Kamaszkoromra emlékeztető, gyermeteg retorikai netháború volt kibontakozóban fegyverként megragadva a blogot mint eszközt.
Sem előtte, sem akkor, sem utólag nem voltam hajlandó részt venni az egymást anyázó, feszültségkeltő csatasorozatban. Volt aki ezt furcsálta. Szinte már számon kérte rajtam, hogy én miért nem alkotok véleményt.
- Nem mondok semmit.
És nem mondtam. Nem is fogok. Túl kicsi ember vagyok ahhoz, hogy bárkit, legyen az 60 éves, nagy multú bukott tehetség, vagy egy életét még csak épen megalapozó, forrófejű 20 éves, Nem fogok véleményt nyilvánítani. Nem az én dolgom. Nem az én posztom.

Ígyhát figyeltem. Néztem, hogyan hullik apró darabokra a munka, amit szívemet lelkemet beleadva, hónapokig készítettem, készítettünk.
És összedőlt. Az új mefiszto.hu kőkemény 2, jó szándékkal 3 hét után az enyészet martalékává lett.
A farkasok egymás nyakának estek, és én nehezen találtam stabil kövezetet a talpam alatt a háború frontvonalán. A senkiföldjén ragadtam.
Haragtól izzó emailek fütyültek a fejem felett, és épen csak annyit tettem, hogy befogtam a fülemet, ne bántsa a zaj, majd buzgón folytattam a munkát, nem törődve azzal, hogy közben az égbolt lángoló vörösbe borult felettem.
Mielőtt bárki, aki része volt eme háborúnak, azt hinné hogy most, hogy pont került az i-re, majd jól megmondom, mit is gondolok, nagyot téved.
Nem az első, és biztosan nem is az utolsó eset, hogy a viharban állva, egyenes háttal büszkén kell tartanom a homlokomat. A pattogás, az acsarkodás, az ujjal mutogatás még a büdös életben nem hozott érdemi megoldást semmire.
Levontam a tanulságot, és ez nekem épen több mint elég. Köszönöm széen.
És a végszó? Szeretem az olyan mondatokat, melyben a pesszimista, és az optimista is megtalálja a maga igazát, így:
Viszlát mefiszto! Üdv Quberz!

---------------------------------------------



Akiket nagyon bírok: